Mindig mindent viszonyítunk valamihez, és van, ami jó, meg van, ami nem. Mert pl. ma éreztem a nagy januári hideget, persze annyira nem is volt hideg, de már megszoktam a meleg telet. Aztán eszembe jutottak a régebbi telek, (ez persze úgy is helyes lenne, ha azt mondanám, hogy eszembe jutott a régebbi telek:) (de akkor teljesen másképpen kellene befejeznem ezt a mondatot) (most pl. fogalmam sincs még, mivel folytassam), na igen, a régebbi telek, amikor tényleg hideg volt, mínusz húsz, meg ilyesmi, kalapálták a vonatokat az állomáson vagy egy órán át, hogy el tudjunk indulni. És akkor (ma) rájöttem, hogy most nincs is hideg. Szóval ez jó, hiszen ez a viszonyítás abszolút hasznos. Fáztam, mert hideg volt. (Szóval mégis az volt.)

Nos, az ilyen viszonyok jó viszonyok. Ezek a dolgok jó viszonyúak egymáshoz, meg egymással is. De vannak csapnivalóan rossz viszonyú dolgok is, van, amelyik egyenesen iszonyú viszonyú.

Az pl. iszonyú viszonyú, hogy ha akarok valamilyen lenni, akkor folyton másokhoz hasonlítom magam. Tételezzük fel, hogy meg akarok tanulni két ujjal fütyülni, mert néha hasznos lehet egy hangos füttyentés, meg olyan vagány is, szóval... az olyan király volna. Ezért elkezdek gyakorolni. 2 hétig csak az ujjam rágom, de két hét után sikerül. Igaz, épphogy lehet hallani, de végre sikerült! Rettenetesen büszke vagyok magamra. Sőt, épp a Tóttal dumálok a lépcsőház előtt, amikor észrevesszük a Zolit vagy 50 méterre tőlünk. A Zoli épp lepisili az egyik parkoló autó kerekét. Ezért persze senki sem ítéli el, mert a Zoli alapvetően (meg amúgy is) kutya. Eszembe jut, hogy van nálam egy adag csont a Zolinak, ezért fütyülök neki egyet két ujjal. Túl halk, nem hallja meg - ellenben a Tót hirtelen akkorát füttyent, hogy a Zoli egyből felkapja a fejét, s már rohan is a csontért.

És akkor egyből arra gondolok, milyen jól csinálja a Tót, én meg milyen béna vagyok.

Na, ez az iszonyú viszonyú. Ezen a héten többször is találkoztam ezzel. Te szoktad magadat máshoz hasonlítgatni?